Kolozsvári interjú

Ez az interjú Erdélyben jelent meg, méghozzá tavaly januárban. Az interjú linkje szerepel is egy korábbi bejegyzésemben, de többen jelezték, hogy nem mindig érhető el az adott oldal, ezért olvashatóvá teszem közvetlenül itt is.

Kovács Lehel: tájat festeni embert próbáló feladat
2010. január 8.
"A tájkép rettentő sok lehetőséget nyújt. Mennyire más a jelentése a tájnak akkor, ha van benne ember, milyen, ha nincsen, mit jelent, ha verőfényben sugárzik, milyen, amikor borongós, esti fények világítják meg, milyen, amikor egy építmény van benne, és mennyire más a jelentése, ha ez diszharmonikusan illeszkedik a tájba, és milyen, amikor teljesen természetesen beleolvad."
– Otthon megmutatni, amit máshol elértünk – mindenki számára kihívást jelentene. Festőként még izgalmasabb feladat lehetett, amikor a közelmúltban először mutatkozott be egyéni tárlattal szülővárosában. Meglepte a nagy érdeklődés?
– Képzőművészként valóban ez az első komolyabb megmérettetésem Sepsiszentgyörgyön. Az első három alkalommal csoportos kiállításokon vettem részt, amikor az ember kicsit láthatatlan tud maradni a többiek mellett. Most ez egyéni tárlat volt, és kíváncsi voltam a fogadtatásra: mit szól a munkámhoz a nagyközönség és a szakma. Erre még nem tudom teljességében a választ, bár a megnyitó közönsége lelkesnek tűnt. Hogy ez mennyire szól a szüleimnek, mennyire szól annak, hogy sok kedves tanáromat hívtam meg, akik elfogultak irántam, és mennyire szól valóban a műveknek, nem tudom. De azt hiszem, a kettő együttesen értékelhető.
– A szakma részéről milyen fogadtatásra számított?
– A sepsiszentgyörgyi képzőművészet nagyon erős avantgárd gyökerekkel rendelkezik, és mindig is az erdélyi avantgárd egyik fellegvára volt. Már a budapesti egyetemi éveim alatt azt tapasztaltam, hogy azok a tanárok, akik szintén az avantgárd szellemiségéből táplálkoznak, nehezen tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki esetleg klasszikus festészeti gyökerekhez tér vissza.
Bevallom, kicsit attól tartottam, hogy itt is ilyenfajta „nyelvi” nehézségeink támadnak. Hogy az előttem járó generáció tagjai – akiknek munkásságát gyermekkoromtól ismerem és tisztelem – kissé megütközve fogadják majd, ha valaki olyan festészeti attitűdöt vesz föl, amely majdhogynem figyelmen kívül hagyja ezeket a fontos huszadik századi törekvéseket. Ilyenkor maguknak is föl kell tenniük a kérdést, hogyan is történhet az, hogy ami az ő idejükben valóságos lázadás volt egy kötelező forma ellen, az most egészen más színezetet kap.
– Szentgyörgyiként ez a „lázadó” környezet volt természetes. Hogyan sikerült ebből kitörni?
– Mindig is nagyon érdekelt a festészet. Először a cézanne-i út ragadott meg: kubisztikus-konstruktív képeket festettem, majd a 20. század olyan mesterei nyűgöztek le, mint Matisse vagy Picasso. Másodévesen, egy római tanulmányútnak köszönhetően fogalmazódott meg bennem, hogy vajon tényleg ez az én utam? Az absztrakció felé törekvés? Mert akkor absztrakt képeket festettem, ami téri leképezésből indult ki. De Rómában zsigerileg éreztem, hogy nem ezzel kell foglalkoznom. Tudtam, hogy ez sokkal fáradságosabb út lesz, mivel a 20. században majdnem mindenhol megszűnt a figurális festészet hagyománya. Ha nem bóvlira gondolunk, akkor csak elszigetelt életműveket találunk, gondolok itt olyan mesterekre, mint az olasz Morandi, a lengyel származású, franciaként alkotó Balthus, vagy pedig Andrew Wyeth Amerikából. Akik majdhogynem magányos életműveket hoznak létre. Sok támadás érte annak idején őket emiatt, viszont annál több megbecsülés is.
– Hogyan fedezte fel a tájat, mint témát?
– Még sümegi gimnazistaként az egyetem egyik mesterétől, Gerzson Páltól tanultam Szigligeten. Pontos feladatsor volt: kiküldött a természetbe, ahol motívumokat kellett keresnem, majdhogynem a látvány gyökét kellett megragadnom. Kísérleteztem naturálisabb kompozíciókkal is később, de azokat elhessegettem, mondván, hogy nem olyan érettek, mint az egyéb munkáim. Úgy éreztem, tájat festeni embert próbáló feladat, és el is maradt ez a későbbiekben.
Az egyetem utolsó évében kényszerhelyzetben találtam magam, a diplomamunkámmal nagy késésben voltam, és begörcsöltem, annyira nagynak éreztem a tétet. Próbáltam helyzetbe hozni magam, a kezem, az agyam, hogy föloldjam ezt a bénultságot. És akkor olyan médiumhoz, segédeszközhöz folyamodtam, amitől azelőtt ódzkodtam: a fotóhoz. Régóta terveztem, hogy visszacsempészem a zsánerkép „lesajnált” műfaját, és jó lehetőségnek tűnt, hogy nyaranta egy baráti társasággal túrákat tettünk a Börzsönyben. Ott egyik barátom sok fotót készített, életképeket. Szigorúan szűrve megfestettem a rendelkezésemre álló képeket, azok motívumrendszerét átalakítva, mert festészetről beszélünk, mikor nem csak annyi az ember faladata, hogy egy médiumot a másikba átültessen. Így született meg 2000-ben a diplomasorozatom, és azóta is egyre nagyobb lehetőséget látok a tájban.
– Napfényes tájak után most esti képeket fest.
– A tájkép rettentő sok lehetőséget nyújt. Mennyire más a jelentése a tájnak akkor, ha van benne ember, milyen, ha nincsen, mit jelent, ha verőfényben sugárzik, milyen, amikor borongós, esti fények világítják meg, milyen, amikor egy építmény van benne, és mennyire más a jelentése, ha ez diszharmonikusan illeszkedik a tájba, és milyen, amikor teljesen természetesen beleolvad. Ezek mind olyan variánsok, amelyek majdnem végtelenné teszik az alkotói lehetőséget. Eleinte, mikor elkezdtem festeni, embereket jelenítettem meg olyan tájakban, ahová jó érzés menni.
Az ember és természet közötti harmóniára került a hangsúly. Ez a harmónia a teljesen derűs színvilágban is jelentkezett. Valószínűleg akkor egy majdhogynem állandó lelki nyugalom lehetett az, ami kivetült ezekre a képekre. Az elmúlt években személyes veszteségeket éltem meg, és kicsit komorabban látom a dolgokat. Ez a komorság átüt a mostani képeim színvilágán. Szintúgy természetesen, ahogy annak idején a napsütötte képeket festettem, most az alkonyi vásznakat festem. Éppolyan jól érzem magam az egyikben, mint a másikban éreztem. Az estének a jelentősége valamennyire megnövekedett számomra. Fontosnak találom érzékeltetni ezt az átmenetet, ezt a kapuhelyzetet, mikor már nincs nappal, de még nincs éjszaka. Úgy érzem, majdhogynem valamiféle lebegés jön létre.
– Gyakran ipari létesítményeket jelenít meg a tájban, ezek a monstrumok azonban megszépülnek a vásznon. Hogyan viszonyul ezekhez festőként, illetve természetszerető emberként?
– Valóban ellentmondásos helyzet, hogy én ezeknek az ipari létesítményeknek valahol a szépségét is látom. Rá tudok csodálkozni egy-egy szép fény-árnyék jelenségre, egy-egy silónak vagy tartálynak az oldalán. És egyből azon gondolkodom, hogy ebből milyen festmény születhetne, de ez nem a negyvenes, ötvenes évekbeli szocialista realizmusnak a szépségeszménye, hanem valami egészen más. Miközben tudom, hogy mindez mennyi kárt okoz, a közösségeknek micsoda fölbolydulását hozta magával. De amikor elhatározom, hogy ebből kép lesz, akkor csak a színekkel foglalkozom, a különböző tónusokkal, kompozícióval, és festőként akkor már egységben kezelem az egészet a tájjal együtt. A távolság megszépíti ezeket a dolgokat. Nálam ezek az épületek soha nem közelről jelennek meg, hanem mindig felöltözteti valami levegőréteg, és kicsit simábbá, bársonyosabbá teszi őket.
– Tájélményt biztosított nyaranta az élesdi művésztelep is. Mit nyújtott, nyújt ma is ez a tábor a lakóinak?
– 1997-ben volt az első élesdi művésztelep. Mi ’95-ben kezdtük el az egyetemet, és nagyjából a mi évfolyamunkból indult: festők, szobrászok, restaurátorok egyaránt voltak a csapatban. A legkülönbözőbb szakokról különböző emberek kívánsága találkozott, hogy egy felső irányítástól mentes művésztelepet hozzanak létre. Kicsit szemük előtt lebegett Nagybánya is, de a jelennek megfelelő feladatokkal. Én 1998-ban csatlakoztam a csapathoz, és azóta minden évben voltam. A telep egyik vezérelve az, hogy itt senki a másik munkájába nem szól bele. Így nem lett figuratív tábor, sem absztrakt, sem mediális, hanem sok embernek a találkozásából, a barátságából született meg, és tart azóta is.
– Az élesdi csoport úgymond véletlenszerűen verbuválódott egy korosztály tagjaiból. A Sensaria Képzőművészeti Egyesület milyen módon alakult meg?
– Egyik alapító tagja vagyok. Onnan kezdeném, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemen főként avantgárd szemléletű tanárok tanítottak. És voltunk néhányan, akik úgy éreztük, hogy ellenszélben hajózunk, ízekre, darabokra szednek minket, és így, hogy egymásra találtunk, látogattuk egymás műtermeit. Miután lediplomáztunk, tudatosodott bennünk, hogyha összefogunk, akkor sokkal több eredményt tudunk elérni, és jobban tudjuk hallatni a hangunkat. Ez a szerveződés szakmai alapon teremtődött meg, ami nem zárja ki azt, hogy barátságok lennének a csoport tagjai között.
– Mi lenne az, ami bár egy nyárra hazavonzaná?
– A festészet olyan dolog, amihez infrastruktúra kell. Ez lehet nagyon egyszerű, mint egy tábori állvány, és lehet olyasmi, ami ennél sokkal több összetevőt kíván. Ütő Gusztáv említette, hogy nagy örömmel látna egy következő képzőművészeti táborba Zabolán. Ha ez a meghívás valós, és semmi se jön közbe, akkor nagy örömmel jövök, és hazai tájakon fogok festeni.
Szerző: R. Péter István