Olyan, mintha csend lenne, pedig Cohen új albumát hallgatom, de ez a lemez nagyon szelíden, bölcsen, hangfogósan szól, mintha a csend szólna éppen... Emlékszem, volt egy olyan év, amikor a Képzőre jártam, amikor még kazettás walkmanben hallgattam egy válogatás albumot tőle festés közben. Nem is ez volt az érdekes, hanem az, hogy csak arra az egy kazettára festettem akkoriban az összes képemet, így a harmadévem képein átszűrődött valami abból a füstös, borongós Cohenből. Átszűrődött vagy éppen találkozott a bennem létező melankóliával. Most az utolsó előtti dal forog végtelenítve az Old Ideas albumról, a Lullaby. Igaz, nem festek éppen ma, de talán nem is szabad ezt a mély hangot összeengednem a mostani vásznaimmal, hiszen így is lecsavartam a fényt a képeimen... Szabadon játszom az idővel, az itt és mosttal, mert már három éve lecsavartam a fényt, azokhoz a harsogó fényekhez képest mindenképp, ami a nyolc-tíz évvel ezelőtti vásznaimon megjelent. Az elmúlt pár hónapban hallgattam én is, rég írtam az utolsó bejegyzést, mert néha nagyon-nagyon benne van az ember a sűrűjében, hadakozik a színekkel, fényekkel, arányokkal, motívumokkal: a készülő festményekkel. Rég fordult elő velem, hogy egy-egy képet annyiszor átfessek, mint ebben a mögöttem álló három-négy hónapban. Kétely és bizonyosság váltakozott bennem, időnként nagyon jónak éreztem egyik-másik vásznat, hogy aztán annál csüggesztőbbnek találjam a következő nap. Egyszerre voltam produktív és terméketlen, amikor újabb és újabb képi lehetőségek bukkantak elő és tűntek el, ami által azt érzem, hogy mégis, a sok elhasznált, meggyötört felületű kép ellenére történt valami fontos a műteremben. Nehéz ezekhez a vásznakhoz higgadtan és elfogulatlanul állnom, nem is a végeredmény miatt, hiszen az egy kimerevedett pillanata a festés folyamatának, hanem azok a történések miatt, amelyek a legfelső réteg alatt zajlanak. Hét képemnél érzem azt, hogy talán elengedhetőek így, talán készen vannak. És nyolc másik képem ellepi a műtermem minden zugát, van, ami állványon, van ami csak letámasztva, ahova éppen lehetett, pár pedig a földre letéve, mindegyik félbehagyva, és folytatásra, újabb rétegekre, jól elkapott mozdulatokra vár. Majd holnap.

Képek a börtönből, képek a börtönben

Jó kis bulváros cím, de tény: az itt látható fotók a torinói börtönben készültek. Ezekben a napokban (november 4-6 között) zajlik Torinóban a The Others elnevezésű nemzetközi művészeti vásár, ahol leginkább az új képzőművészeti kezdeményezéseket mutatják be. Rendhagyó maga a helyszín, mert egy hajdani börtönben zajlanak a kiállítások és az egyéb rendezvények, sajátos szituációt hozva így létre. A festményeim - ezek után már kevésbé meglepő módon - a börtön egyik mosdójában kerültek kiállításra az Edward Cutler Gallery jóvoltából.

Kínok között. Most is a műteremben kellene lennem, ha a belső órám szerint haladok, más szóval, ha tartanám magam a tegnap esti, ma reggeli (ma déli...) elhatározásomhoz. Ehelyett ülök a szobámban és előre félek attól, hogy ma is lemegy a nap, mire eljutok a műteremig. Pedig már csak ennyi maradt a reggeli nagy mellényű tervemből, miszerint ma zseniális mozdulatokkal remek képet fogok festeni, de legalábbis kijavítom a tegnapi félbemaradt vászon esetlegességeit. És az a lemenő nap most nem csak a vészesen telő, fénysebességgel suhanó, megőrjítő időmúlásról szól, hanem arról, hogy szeretném nappali fénynél látni a tegnap esti kényszeredett lámpavilágnál behízelgő szín és tónusvilágú képet a maga valójában látni. A frászt szeretném... Tegnap olyan szép volt, a 60-as izzó összefogta, kisimította, eligazította a hibákat, ki beszél hibákról, szóval remekművet hagytam magam mögött, nem vitás! Ezt kell ma megnéznem. Szembesülni. Ilyen volt, ilyen lett... Van úgy, hogy a festés hevében nem tetszik egy vászon, és aludva egyet rá előjönnek az értékei, élni kezd, de most attól tartok, nem erről az esetről beszélek. Elindulok.

Szabó Ádám beszéde az Art9 Galériában

LEHEL – immár másodszor Kezdhetném ezt a kiállítás-megnyitót (fogalmazok látszólag körmönfontan, ám alig sem palástolva a tényt, hogy feltételes mód ide vagy oda, ha már beszélni kezdtem, a szám szólásra nyitottam, hát a kiállítás-megnyitót is óhatatlanul megnyitottam, és ezért aztán nagy levegőt véve folytatnom kell rendületlenül a felolvasást, nehogy ezt a tényt félremagyarázva magát a kiállítást vegyék egyesek megnyitottnak, és egy pillanatnyi elakadásomat felhasználva elinduljanak a képek felé, immár tudomást sem véve a kiállítás megnyitójának, vagyis csekélységemnek kétségbeesett verbális erőfeszítéseiről), egyszóval kezdhetném ezt a kiállítás-megnyitót a néhai birkapásztor esetével, aki jó ismerőse, miként ő emlegette: a föstő, meghívására lejött a hegyoldalból, ahol oly gyakran találkoztak korábban, két kolléga: az egyik művészi hitvallást őrzött, a másik birkanyájat, lejött a hegyoldalból nyájastul, kutyástul, mert a föstő meghívta a kiállítás-megnyitójára, és miután a nyájat kint hagyta az udvaron, ő maga meg bement a gallériába, ahol meghallgatta egy nem kimondottan hórihorgas, nem kifejezetten dúshajzatú, ám tekintélyt sugárzóan pápaszemes ember beszédét, mi több meg is tapsolta tisztességgel, bár csupán egyetlen mondatot értett belőle, a végén azt, hogy: „A kiállítást megnyitom.”, és aztán ivott egy pohár bort is illendőségből, mert látta, hogy így szokás, majd a föstményeket is böcsülettel végignézte, hogy aztán kifele menet egy asztalon megpillantsa a vendégkönyvet, amelyben mindenféle írást látott, melyeket ugyan nem nagyon tudott kisilabizálni, de úgy gondolta, a föstő biztosan örül, ha ő is ott hagyja a kézjegyét, ezért megragadta a tollat, és azt véste nagy buzgalommal és némileg dülöngélő lóbetűkkel a papírra: „KÉPEK SZÉPEK”, majd fogta magát és nyájastul, kutyástul visszament a hegyoldalba. Kezdhetném így is, és körülnézve a teremben konstatálhatnám, hogy nem is hazudnék nagyot. Ám nem kezdem, egyrészt, hogy ezt a márványba kívánkozó tőmondatot fönntartsam a befejezés számára, másrészt pedig, mert megnyitni jöttem Kovács Lehelt, nem dicsérni. Folytathatnám aztán személyes élményekkel, tudván, hogy a nagyérdemű hálás hallgatója a személyességnek, mert így ő maga is az elhangzottak részesének érezheti magát, jelen esetben a kiállítás-megnyitónak, úgy érezheti tehát, mintha őt magát is megnyitná a mikrofonnal avagy anélkül beszélő (e sorok megfogalmazásának idején még sűrű homály fedte a megnyitó majdani körülményeit, legalábbis a sorok fogalmazójának számára mindenképpen), és e nyitottság aztán előnyére válik a kiállításnak, mintha a képek is ily módon könnyebben nyílnának meg a szemlélő előtt, sőt mintha a fehér- és vörösborospalackok is maguktól kidugaszolódnának (nem pedig derék festőnknek kellene ilyesmivel bajlódnia, mintha legalábbis hobbisommelier volna, nem képzőművész). Mesélhetnék tehát első találkozásról, délelőttből délutánba, sőt estébe, mi több éjszakába forduló borozással színesítve, majd másnapi, stílszerűen másnapos telefonbeszélgetésről és még sok-sok beszélgetésről Pesten, a Balatonnál vagy akár külső, francia és olasz földeken, sőt mi több kiállítás-megnyitóról is szólhatna a mesém, melynek során a jelen szavak elhangoztatója Don Quijótéhoz hasonlította az itt látható képek megalkotóját, mely állítását egyébként azóta is fönntartja… - mesélhetnék tehát sok mindenről, de legyünk őszinték: mindennek alig lenne több köze ehhez a kiállításhoz, mint Kovács Lehel festészetének a neoavantgárdhoz. Talán a tárgyilagosságnál kéne hát maradni, fényhatásokról beszélni és éjszakai tájakról, esti reptérről és autóútról, lámpa megvilágította erdő közepébe állított behajtani tilos tábláról (mondhat bárki bármit, ha ez realizmus, akkor annak legfeljebb mágikus megfelelője, ily módon teremtve művészettörténészi szemmel talán fel nem fedezhető kapcsolatot Lehel és a Franz Roh által felcímkézett amerikai festők között) és hasonló csodákról. Esetleg kölcsönvenni olyan megfogalmazásokat, mint a „tájakban felfedezett jellegzetességeknek alárendelt művészi eszközök”, vagy azt, hogy „művein nem a festő, hanem a tájak karaktere rajzolódik ki”, ám akkor mit kezdenénk az „Esti tájbejárás” sötétlő hegyvonulatának és ipari létesítményének előterében kirajzolódó impozáns hátsóról, mely minden kétséget kizáróan és karakterisztikusan a festőé. Minden út tehát, amelyet szavakkal köveznék ki, tévút lenne csupán, elágazó ösvény egy elátkozott kertben, és nem Lehel képeihez, hanem a semmibe vezetne. Nem marad számomra más, mint beváltani korábban tett ígéretemet és a néhai birkapásztor csodálatosan tömör és lényeglátó megfogalmazását idézni fel ismét: „KÉPEK SZÉPEK”, tudván, hogy ennél többet nagyképűsködés nélkül magam sem mondhatnék, és belenyugodván abba, hogy bár megnyitni jöttem Lehelt, és ezt a feladatomat hellyel-közzel teljesítettem is, ám az utolsó tagmondatnak és ily módon a megnyitónak mégiscsak Lehel képeinek dicséretével kell zárulnia.

Art9 Galéria

Most szerdán nyílik az új kiállításom az Art9 Galériában.
Bevallom, amikor Kiss Zolival, a galéria vezetőjével pár hónapja megegyeztünk erről a kiállításomról, még csak egy határozott elképzelésem volt, amihez úgy éreztem, tartanom kell magam: teljesen új képeket szeretnék kiállítani. Nos a képek akkor még nem voltak meg, de szerencsémre termékeny időszak áll mögöttem két olyan művészteleppel, ami után tartani tudom a magamnak tett ígéretemet.

Lesz még egy érdekessége is ennek a kiállításnak. A terveim szerint sem az idén sem jövőre nem állítok ki ezen a tárlaton kívül Budapesten egyedül, azaz ezt a kiállítást követően majd csak 2013-ban jelentkezem egyéni kiállítással. (Ha jelentkezem.) Ennek a döntésnek nem elvi, hanem gyakorlati okai vannak, nem is kellemetlenek, de ezt majd egy későbbi bejegyzésemben fejtem ki részletesebben.

Addig is mindenkit szeretettel várok szeptember 28-án, szerdán 18 órakor!
Helyszín: Art9 Galéria Budapest, Ráday utca 47. Megnyitja Szabó Ádám író.

A váci kiállításom megnyitója képekben

Kondor Attilával beszélgettünk a képeimről, festészetemről a váci megnyitón 2011. március 30-án (Görög Templom Kiállítóterem).

Kovács Ágnes kritikája az "Esti tájbejárás" kiállításról (Bartók 32 Galéria)

A kritika eredetileg az Új Művészet 2010 decemberi számában jelent meg.
Jó olvasást kívánok!

Kovács Ágnes
Tájak alkonyatban.
Kovács Lehel kiállítása. Bartók 32 Galéria
2010 október 29-ig

„Mit mondasz, mi egyéb a festészet, ha nem magunkhoz ölelni a forrás vizének tükrét?” Alberti: A festészetről

A Bartók Galéria hosszúkás, kissé rideg kiállítótere ezúttal puha, sötét, nézőtérszerű kulisszává alakult át. Ezt a sejtelmesen megvilágított teret azonban nem egy igazi mozifilm bemutatására szánták, hanem inkább egy olyan „belső film” bemutatására, amelynek egyes, színes képkockái nagyméretű festményekké nagyítódtak ki Kovács Lehel emlékezetében, s most, mintegy a saját maguk által generált belső fényben „ragyognak” a galéria falain.
Ezt az első, filmszerű benyomást erősíti több tényező is. Például, hogy a megkomponált tájrészletek többnyire olyannak tűnnek, mintha azokat egy utazó kocsiban „vették volna fel”, és emiatt néha olyan érzésünk van, hogy tovafutó, mozgó látvánnyal „állunk szemben”. Valamint az is előfordul, hogy kívülről nézve, az a bizonyos kamera áll ugyan, de a merész, ferde képkivágások, svenkek, totálok, néhol premier plánok, mintha egy filmből való szekvencia kinagyításai, standfotói lennének.
Ennek ellenére igazi festészetet látunk, hiszen Kovács Lehel festészete valamiképpen az „intim tájkép”, vagy más néven a hangulati tájkép hagyományát gazdagítja abban az értelemben, hogy képein a táji hangulat megfoghatatlanságát a színek és fények „anyagiságán” keresztül igyekszik megragadni.
A képtérben kiterjedő tér, az ecsetkezelés és a pasztózus színértékek által materializálódik, amelyhez mindenekelőtt az égbolt sokféle, pompás alakzatainak ábrázolása járul.
A festményeken látható tájak nem pontos bejárásai a valóságos helyeknek, hanem sokkal inkább vázlatokból, gondolati reminiszcenciákból állnak össze, némileg hasonlóan, Caspar David Friedrich és körének alkotó módszeréhez, (csak itt a vázlatfüzetet a fotográfiák helyettesítik), és ha nem is a belső hangulatot direkt közvetítő táji montázsokat, de mindenképpen „lelki” tájképeket látunk.
Lelki tájképeket, amelyek azonban nem olyan szélsőségesen drámaiak, mint az amerikai Hudson River Iskola festőinél (Thomas Cole, Edward Church stb.), akik először néztek szembe az emberi civilizáció természetpusztító hatásával, és akik először gondoltak arra, hogy nemzeti identitásuk jelképét, az érintetlen vadont, akár indiánostól-, meg kéne menteni. És nem is olyan szenvtelenül „precíz” tájak ezek, mint a száz évvel későbbi Charles Sheeler ember nélküli, ipari tájai. Paradox módon Kovács Lehel képei kapcsán leginkább Edward Hopper elhagyatott városi „tájképei”, a szürrealista Magritte-nek csodálatos éjszakai festményei (Fények birodalma), vagy éppen a chandleri hős, Philipp Marlow éjszakai autós nyomozásai merülnek fel.
Talán, mert a Bartók Galéria-beli válogatásban látható képeken is majdnem éjszaka van, a későalkony titokzatos fényei vonják bűvkörükbe az erdőket, a nagy, hegységes tereket, az országutak végtelenbe vesző aszfaltját, a környező fákat, a dús bokrokat, és a földutat övező kukoricást.
Némely táji részlet mintha már megadta volna magát az éjszaka leányainak, más részletek viszont mintha eszméletüket visszanyerve felébrednének, és kilépve a fényre megmozdulnának, hogy nyugtalanságot keltsenek.
Az esti égbolt, ellentétben a lenti mozdulatlanságba hajló tájjal, néhol lila, rózsaszín, szürke, máshol vöröses, vagy a lebukó nap leírhatatlan színpompájában úszik, máskor épp ellenkezőleg, sötét, szürkéskék, feketébe hajló, szinte monokróm hidegségével uralja el a kép hangulatát.
Ezekből a változó fényben úszó, telített tájképi terekből általában hiányzik az emberi alak, vagy ha ott van, akkor is csak mintegy kicsiny, lényegtelen tartozékaként az estének, a „hálót szövő nagy, barna póknak.”
Érezhetően jelen vannak viszont az emberi civilizáció nyomai, amelyek az éjszaka védőszárnyai miatt talán kevésbé tolakodóak, mint más napszakokban, de az autó fénycsóvái, a sztráda kilométerjelzői, vagy a margitszigeti közlámpák műviségükkel, még ebben a redukált jelenlétben is jelzik a civilizáció uralmát a természet felett.
Kovács Lehel elmerülten „neszezik,”ebben az álomszerű valóságban, s ezzel a neszezéssel mintha az észlelésnek egy ősi állapotát keresné, ugyanakkor tudja, hogy a világ, beleértve a fenséges természetet is, már rég elveszítette mitikus ártatlanságát.
Talán ezért van az, hogy a dolgokra, amelyek a tájban a sötétből előtűnnek, vagy éppen belemerülnek, nem reflektál, nincsenek erős érzelmei. Egyszerűen csak lefesti, azt, amit „belülről” lát, és azt, hogy ki mire vár, és mit sejt az alkony csendjeiben, azt a kép szemlélőjére bízza.