2011. április 13., szerda

Kolozsvári interjú

Ez az interjú Erdélyben jelent meg, méghozzá tavaly januárban. Az interjú linkje szerepel is egy korábbi bejegyzésemben, de többen jelezték, hogy nem mindig érhető el az adott oldal, ezért olvashatóvá teszem közvetlenül itt is.

Kovács Lehel: tájat festeni embert próbáló feladat
2010. január 8.
"A tájkép rettentő sok lehetőséget nyújt. Mennyire más a jelentése a tájnak akkor, ha van benne ember, milyen, ha nincsen, mit jelent, ha verőfényben sugárzik, milyen, amikor borongós, esti fények világítják meg, milyen, amikor egy építmény van benne, és mennyire más a jelentése, ha ez diszharmonikusan illeszkedik a tájba, és milyen, amikor teljesen természetesen beleolvad."
– Otthon megmutatni, amit máshol elértünk – mindenki számára kihívást jelentene. Festőként még izgalmasabb feladat lehetett, amikor a közelmúltban először mutatkozott be egyéni tárlattal szülővárosában. Meglepte a nagy érdeklődés?
– Képzőművészként valóban ez az első komolyabb megmérettetésem Sepsiszentgyörgyön. Az első három alkalommal csoportos kiállításokon vettem részt, amikor az ember kicsit láthatatlan tud maradni a többiek mellett. Most ez egyéni tárlat volt, és kíváncsi voltam a fogadtatásra: mit szól a munkámhoz a nagyközönség és a szakma. Erre még nem tudom teljességében a választ, bár a megnyitó közönsége lelkesnek tűnt. Hogy ez mennyire szól a szüleimnek, mennyire szól annak, hogy sok kedves tanáromat hívtam meg, akik elfogultak irántam, és mennyire szól valóban a műveknek, nem tudom. De azt hiszem, a kettő együttesen értékelhető.
– A szakma részéről milyen fogadtatásra számított?
– A sepsiszentgyörgyi képzőművészet nagyon erős avantgárd gyökerekkel rendelkezik, és mindig is az erdélyi avantgárd egyik fellegvára volt. Már a budapesti egyetemi éveim alatt azt tapasztaltam, hogy azok a tanárok, akik szintén az avantgárd szellemiségéből táplálkoznak, nehezen tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki esetleg klasszikus festészeti gyökerekhez tér vissza.
Bevallom, kicsit attól tartottam, hogy itt is ilyenfajta „nyelvi” nehézségeink támadnak. Hogy az előttem járó generáció tagjai – akiknek munkásságát gyermekkoromtól ismerem és tisztelem – kissé megütközve fogadják majd, ha valaki olyan festészeti attitűdöt vesz föl, amely majdhogynem figyelmen kívül hagyja ezeket a fontos huszadik századi törekvéseket. Ilyenkor maguknak is föl kell tenniük a kérdést, hogyan is történhet az, hogy ami az ő idejükben valóságos lázadás volt egy kötelező forma ellen, az most egészen más színezetet kap.
– Szentgyörgyiként ez a „lázadó” környezet volt természetes. Hogyan sikerült ebből kitörni?
– Mindig is nagyon érdekelt a festészet. Először a cézanne-i út ragadott meg: kubisztikus-konstruktív képeket festettem, majd a 20. század olyan mesterei nyűgöztek le, mint Matisse vagy Picasso. Másodévesen, egy római tanulmányútnak köszönhetően fogalmazódott meg bennem, hogy vajon tényleg ez az én utam? Az absztrakció felé törekvés? Mert akkor absztrakt képeket festettem, ami téri leképezésből indult ki. De Rómában zsigerileg éreztem, hogy nem ezzel kell foglalkoznom. Tudtam, hogy ez sokkal fáradságosabb út lesz, mivel a 20. században majdnem mindenhol megszűnt a figurális festészet hagyománya. Ha nem bóvlira gondolunk, akkor csak elszigetelt életműveket találunk, gondolok itt olyan mesterekre, mint az olasz Morandi, a lengyel származású, franciaként alkotó Balthus, vagy pedig Andrew Wyeth Amerikából. Akik majdhogynem magányos életműveket hoznak létre. Sok támadás érte annak idején őket emiatt, viszont annál több megbecsülés is.
– Hogyan fedezte fel a tájat, mint témát?
– Még sümegi gimnazistaként az egyetem egyik mesterétől, Gerzson Páltól tanultam Szigligeten. Pontos feladatsor volt: kiküldött a természetbe, ahol motívumokat kellett keresnem, majdhogynem a látvány gyökét kellett megragadnom. Kísérleteztem naturálisabb kompozíciókkal is később, de azokat elhessegettem, mondván, hogy nem olyan érettek, mint az egyéb munkáim. Úgy éreztem, tájat festeni embert próbáló feladat, és el is maradt ez a későbbiekben.
Az egyetem utolsó évében kényszerhelyzetben találtam magam, a diplomamunkámmal nagy késésben voltam, és begörcsöltem, annyira nagynak éreztem a tétet. Próbáltam helyzetbe hozni magam, a kezem, az agyam, hogy föloldjam ezt a bénultságot. És akkor olyan médiumhoz, segédeszközhöz folyamodtam, amitől azelőtt ódzkodtam: a fotóhoz. Régóta terveztem, hogy visszacsempészem a zsánerkép „lesajnált” műfaját, és jó lehetőségnek tűnt, hogy nyaranta egy baráti társasággal túrákat tettünk a Börzsönyben. Ott egyik barátom sok fotót készített, életképeket. Szigorúan szűrve megfestettem a rendelkezésemre álló képeket, azok motívumrendszerét átalakítva, mert festészetről beszélünk, mikor nem csak annyi az ember faladata, hogy egy médiumot a másikba átültessen. Így született meg 2000-ben a diplomasorozatom, és azóta is egyre nagyobb lehetőséget látok a tájban.
– Napfényes tájak után most esti képeket fest.
– A tájkép rettentő sok lehetőséget nyújt. Mennyire más a jelentése a tájnak akkor, ha van benne ember, milyen, ha nincsen, mit jelent, ha verőfényben sugárzik, milyen, amikor borongós, esti fények világítják meg, milyen, amikor egy építmény van benne, és mennyire más a jelentése, ha ez diszharmonikusan illeszkedik a tájba, és milyen, amikor teljesen természetesen beleolvad. Ezek mind olyan variánsok, amelyek majdnem végtelenné teszik az alkotói lehetőséget. Eleinte, mikor elkezdtem festeni, embereket jelenítettem meg olyan tájakban, ahová jó érzés menni.
Az ember és természet közötti harmóniára került a hangsúly. Ez a harmónia a teljesen derűs színvilágban is jelentkezett. Valószínűleg akkor egy majdhogynem állandó lelki nyugalom lehetett az, ami kivetült ezekre a képekre. Az elmúlt években személyes veszteségeket éltem meg, és kicsit komorabban látom a dolgokat. Ez a komorság átüt a mostani képeim színvilágán. Szintúgy természetesen, ahogy annak idején a napsütötte képeket festettem, most az alkonyi vásznakat festem. Éppolyan jól érzem magam az egyikben, mint a másikban éreztem. Az estének a jelentősége valamennyire megnövekedett számomra. Fontosnak találom érzékeltetni ezt az átmenetet, ezt a kapuhelyzetet, mikor már nincs nappal, de még nincs éjszaka. Úgy érzem, majdhogynem valamiféle lebegés jön létre.
– Gyakran ipari létesítményeket jelenít meg a tájban, ezek a monstrumok azonban megszépülnek a vásznon. Hogyan viszonyul ezekhez festőként, illetve természetszerető emberként?
– Valóban ellentmondásos helyzet, hogy én ezeknek az ipari létesítményeknek valahol a szépségét is látom. Rá tudok csodálkozni egy-egy szép fény-árnyék jelenségre, egy-egy silónak vagy tartálynak az oldalán. És egyből azon gondolkodom, hogy ebből milyen festmény születhetne, de ez nem a negyvenes, ötvenes évekbeli szocialista realizmusnak a szépségeszménye, hanem valami egészen más. Miközben tudom, hogy mindez mennyi kárt okoz, a közösségeknek micsoda fölbolydulását hozta magával. De amikor elhatározom, hogy ebből kép lesz, akkor csak a színekkel foglalkozom, a különböző tónusokkal, kompozícióval, és festőként akkor már egységben kezelem az egészet a tájjal együtt. A távolság megszépíti ezeket a dolgokat. Nálam ezek az épületek soha nem közelről jelennek meg, hanem mindig felöltözteti valami levegőréteg, és kicsit simábbá, bársonyosabbá teszi őket.
– Tájélményt biztosított nyaranta az élesdi művésztelep is. Mit nyújtott, nyújt ma is ez a tábor a lakóinak?
– 1997-ben volt az első élesdi művésztelep. Mi ’95-ben kezdtük el az egyetemet, és nagyjából a mi évfolyamunkból indult: festők, szobrászok, restaurátorok egyaránt voltak a csapatban. A legkülönbözőbb szakokról különböző emberek kívánsága találkozott, hogy egy felső irányítástól mentes művésztelepet hozzanak létre. Kicsit szemük előtt lebegett Nagybánya is, de a jelennek megfelelő feladatokkal. Én 1998-ban csatlakoztam a csapathoz, és azóta minden évben voltam. A telep egyik vezérelve az, hogy itt senki a másik munkájába nem szól bele. Így nem lett figuratív tábor, sem absztrakt, sem mediális, hanem sok embernek a találkozásából, a barátságából született meg, és tart azóta is.
– Az élesdi csoport úgymond véletlenszerűen verbuválódott egy korosztály tagjaiból. A Sensaria Képzőművészeti Egyesület milyen módon alakult meg?
– Egyik alapító tagja vagyok. Onnan kezdeném, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemen főként avantgárd szemléletű tanárok tanítottak. És voltunk néhányan, akik úgy éreztük, hogy ellenszélben hajózunk, ízekre, darabokra szednek minket, és így, hogy egymásra találtunk, látogattuk egymás műtermeit. Miután lediplomáztunk, tudatosodott bennünk, hogyha összefogunk, akkor sokkal több eredményt tudunk elérni, és jobban tudjuk hallatni a hangunkat. Ez a szerveződés szakmai alapon teremtődött meg, ami nem zárja ki azt, hogy barátságok lennének a csoport tagjai között.
– Mi lenne az, ami bár egy nyárra hazavonzaná?
– A festészet olyan dolog, amihez infrastruktúra kell. Ez lehet nagyon egyszerű, mint egy tábori állvány, és lehet olyasmi, ami ennél sokkal több összetevőt kíván. Ütő Gusztáv említette, hogy nagy örömmel látna egy következő képzőművészeti táborba Zabolán. Ha ez a meghívás valós, és semmi se jön közbe, akkor nagy örömmel jövök, és hazai tájakon fogok festeni.
Szerző: R. Péter István

2011. április 12., kedd

Egy korábbi váci kiállítás megidézése

Most, hogy egyéni kiállításom van Vácott a Görög Templom Kiállítóteremben, jólesik felidézni egy korábbi csoportos kiállításunkat, melyen négyen szerepeltünk ugyanitt 2003-ban: Horváth Krisztián, Kondor Attila, László Dániel és én.
Komoly öröm és megtiszteltetés volt, hogy Szabó Júlia művészettörténész vállalta a megnyitót.Izgalmas látni az akkori interpretációt, elmélázva a mostani képek változásán. A megállapítások az akkori képekre érvényesek, ám azóta bealkonyult a tájaimon, ritkábban haladnak derűsre festett mezőkön a derűsre festett kollégáim... Ezt a szöveget kínálom most olvasásra.

Szabó Júlia: Négy fiatal tájképfestő
(Új Művészet, 2003 Augusztus)


Kondor Attila, Horváth Krisztián, László Dániel, Kovács Lehel
Hortus conclusus című kiállítása.
Vác, Tragor Ignác Múzeum

„A tájkép mélyén egy-egy emberi lény varázsa lüktetett"
Marcel Proust: Nappalok. Ford.
Lóránt Zsuzsa In: Álmok, szobák, nappalok. Bp., 1997.32.

Götcz Pochat professzor Grázban és még több más kiváló szakértő
egyértelműen vallja, hogy a táj ábrázolása, megfogalmazása valamilyen formában már
létezett mind az őskorban, mind az ókorban. Az őskor embere elkerített valami szent
helyet, körülkerített egy fát s ez már táj volt, melyet tisztelni, melyre emlékezni
lehetett kerámiák díszítésében, pecséthengereken.

Az ókori keleten kitüntetett motívum a fa, a hegy, valamilyen állat és az
állatember, istenember. Egyiptomban civilizációs és szakrális hely a táj, a folyó, a tó a
nádas, bennük madarak, állatok. Görög vázákon megjelenik a tenger, a hajó, szirének,
szörnyek, istenek. Dionysos a szőlőlugasban, nagy derűs mámoros világ. A rómaiaknál
falképen gyümölcsöskert, sok madár, állat, másutt ismét a tenger, hajók, szerelmek a
parton, a kalandra szomjas Odysseus. A zsidó-keresztény kultúrában paradicsomi és
kietlen, világ végét sejtető tájak. Jónás próféta felett árnyékot nyújt egy növény,
máskor más próféták szavára égig érő fák, is eldőlnek, kivágásra ítéltetnek.

A tájjal kapcsolatban a modern korban, mely John Ruskin szerint a
reneszánszban kezdődik, mindent újra és újra felfedeznek, a falevelek mozgását, a
levegő és a víz természetét, a csendes időt és a vihart, tűzhányókitörést. A 19.
században nagyon sok tájképet festenek, de a látszat és kritikus vélemények ellenére a
20. században sem tűnik el a táj festése, olykor szobrászi eszközökkel való
megvalósítása (tájreliefek!), pedig az ember a természetet módszeresebben pusztítja,
mint bármelyik korábbi korszakban, önpusztítása egyik formájaként. 1900-1945 között
Európában, Amerikában, Kínában, Japánban, Indiában festettek allegorikus,
szimbolikus tájakat, csak vázlatosan jelzett és alaposan részletezett természetet,
időnként visszatér a történeti táj, a valóságkereső, fényképszerű táj, de nem tűnik el a
lebegés, mozgás: a költői fantasztikus táj sem. A II. világháború után és alatt
katasztrófa tájak, energiákkal teli absztrakt tájak, minimális eszközzel készült
emlékeztető tájak születnek. Közben sok helyen elhangzik – a tájfejtés nem időszerű, a
legkevésbé sem fontos. Ezzel szemben mindig van egy-egy sarok vagy sziget a földön,
ahol újjászületnek a halottnak hitt dolgok és elkezdi valaki gyűjteni, bemutatni a nem
fontosból egyre fontossá lett dolgokat.

Vácra hívtak ez év áprilisában négy fiatal festő kiállítására, akik tudatosan
foglalkoznak a tájkép műfajával. Kurátoruk Bárdosi József, a váci múzeum
muzeológusa tudatosan nyitotta meg számukra a görög templom nagyon szép barokk
terét, hát mutassák meg magukat, nézzék meg ők is és az odalátogatók is képeik egy-
egy sorozatát.
- 2 -

A négy festő: Kondor Attila, Horváth Krisztián, László Dániel, Kovács Lehel
immár Képzőművészeti Egyetemet végzett pictor doctus-ok. Neves mesterek: Károlyi
Zsigmond, Baranyay András egykori tanítványai. Megtanulhatták mind a
határozottságot, mind az árnyalatok, áttűnések iránti érzékenységet, az absztrakció
különböző fokozatait és a sejtelmes emberábrázolást. Tudatosan mégis a tájfestészet
felé fordultak, megengedve, hogy minden tájban lehet staffázs, emberalak, vagy ember
alkotta tárgy, szobor, kút, vagy épület.

Előfordul, hogy nagy elődöket követve felfedezik a történeti tájak romantikus
színhelyét, így járt Kondor Attila Itáliában, Tivoliban s megnézte, majdnem
szürrealisztikus formában megfestette az antik romokat, villahomlokzatot, kertet,
szökőkutat. Más esetben (ezt Horváth Krisztián aprólékos és egyszerre nagyvonalú
látképei mutatják) felkeresték a magas hegyeket, hódoltak azoknak a magaslatoknak,
melyeket már a romantikus festők is a Magasztos lakóhelyének tisztelték. A kis
csoportból Kovács Lehel és László Dániel a legföldhözközelibb, racionalista festő.
Egyikük a nagy táji hátterek elé köznapi csendéleteket tesz, a kirándulók kellékeit,
tányért, poharat, üveget, melyek teljesen természetessé, emberközpontúvá teszik a
találkozást, még akkor is, ha ember nincs fizikailag jelen a képen, mint volt Manet-nél,
Monet-nél, Szinyei Merse Pálnál. A másik fiatal festő sok apró tájvázlat után mert
valóságos egykori szoc-reálra emlékeztető tájat festeni, festőtársát ábrázolja kiránduló,
egészséges „úttörőként" az erdőben, ahol süt a nap az úton, a nyári lombokon át s
nyoma áhítatnak, nosztalgiának. Még megvan a természet, örüljünk, csak ennyit mond
a kép, s ez nem kevés.

A festők a váci kiállításnak és kis csoportjuknak komoly, szent címet adtak:
Hortus conclusus – zárt kert. Az Ószövetségben, az Énekek énekében a szerelem
kertje, a keresztény kultúrában titkok kertje, a Szent Szűz otthona. A fiatal festők
számára mindennek ellenére inkább a természetet építő kultúrák jelvénye, az
értékőrzés, a visszatérés ígérete. A festmények láttán versek ötlenek fel emlékeinkben:
a legtalálóbb talán Babits Mihály: Recitativ-ja:

„Ha festő volnék, tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait,
hajófüst árnyát, barna csíkot
az áttetsző kék tiszta vízen
s fehér sirályt a vízre, fehér
felhőt az égre, sötét romot
hegyem csúcsára, víg barikat
az oldalára játszani festenék!
Ó kép, Ó színek! Ó vigasz: alkotás!"

Szabó Júlia
Elhangzott a váci Görög Templom Kiállítóteremben 2003. április 29-én.