2015. május 17., vasárnap

Schneller János kiállítászáró gondolatai

Kettősségek vonzásában
Kovács Lehel kiállítása az Ericsson Galériában – finisszázs 2015. május 14.
Minden igyekezetem ellenére Kovács Lehel képei minduntalan kicsúsznak a kategóriák skatulyáibólmelyekbe folyton beilleszteni igyekszem őket. Festményei klasszikusnak nagyon is kortársak, hiszen jelenkori témákat ábrázolnak, kortársnak viszont igencsak klasszikusak, stílusuk alapján már-már konzervatívnak hatnak. Naturalistáknak túlontúlrealisták, de mégsem  fotórealisták, és technorealistának sem mondhatnám őket, hiszenfestményei nem reflektálnak a digitális, vagy technikai képekre, ugyanakkor az ember által alkotott technika mégis rendszeresen visszatérő motívuma festményeinekDe talán lehet, hogy nincs is szükség skatulyákra ahhoz, hogy Lehel képeiről beszéljünk. Leginkább azt mondanám, hogy látvány alapú tájképekről van szó, melyek a mai ember szemének oly ismerős, nagyon is huszonegyedik századi tájakat ábrázolnak, zavarba ejtő módon azonban mintha száz évnél is többet utazott volna Lehel, hogy Gustav Courbet, avagy Jean-Battiste Camille Corot képeinek látásmódját elhozza közénk. Zavarba ejtő ez az időutazás, hiszen első pillantásra nehéz megfogalmazni, hogy mitől olyan furcsán ismerősek, hivogatóak ezek a sokszor elidegenítő tájak. Nem szoktunk ugyanis hozzá, hogy egy kortárs festő ecsetkezelésében, látásmódjában ilyen elementáris erővel törjön elő a festés szeretete, a látvány megragadásának impresszionizmus előtti megfogalmazásában.
Számomra azért nagyon vonzóak Lehel képei – a faszcináció szó legnemesebb értelmében -  mert ugyanazok a kettősségek, ambivalenciák jellemzik képeit, amelyek bennünket embereket is nap mint nap feszítenek. Hadd említsek néhányat ezek közül az ambivalenciák közül.
Ember és természet
Az itt látható szinte minden festményen jelen van az ember és az ember nyoma a természetben. Bár Lehel korábbi munkáin tudatosan kerülte az úgymond zavaró tereptárgyakat, tájsebeket, mára az autóutak, gyárak, helikopterek, reflektorok, elhagyott személyes holmik árulkodnak arról, hogy a táj, ahol járunk nagyon is emberi, belakott, megváltoztatott táj és egyáltalán nem érintetlen, legfőképp pedig nem paradicsomi. A festményei gyakorta vezetnek minket a városi ember elvágyódásának helyszíneire, ahova egy teljesen más milliőből érkezünk, ahova kijárunk feltöltődni, kikapcsolódni. Erre az urbánus attitűdre utal a festő témaválasztása és kívülállóként felvett távlati nézőpontja. Másfelől képeinek szereplői is  reflektálnak erre, hiszen már-már jelentéktelennek mondható staffázsfigurái maguk is szemlélődők, kikapcsolódók, utazók, akik ilyen értelemben maguk is tájidegenek, hiszen – akárcsak a festő – kimennek a tájba, azaz elvágyódnak valahonnan.
Az elvágyódás motívuma szintén arra a kettősségre vezethető vissza, hogy az ember a saját maga által létrehozott, civilizált, technicizált környezetéből visszavágyik az „érintetlen természetbe”, ahol persze megint csak saját produktumait és azok nyomait fedezi fel – immár esztétizált formában.
Technika és természet
És itt jutunk el a következő kettőséghez, a technika és a természet kettősségéhez, amely Kovács Lehel képeinek szintén fontos motívuma. A gép, a technika esztétikája már a XIX. század vége óta meghatározza látásunkat a formatervezés, a vizuális kultúra és a képzőművészet területén egyaránt. A technika csodálata, a gépek formavilág, építményeink szerkezetei máig hatnak esztétikai elképzeléseinkre. Ezért láthatjuk szépnek, vonzónak, érdekesnek az egyébként a húszadik századra jellemző elidegenedés produktumait. Hiszen ki nem mondaná szépnek és vonzónak a végtelenbe kanyargó szalagkorlát szerpentjét, a távoli félhomályban megcsillanó fényszóró pászmáját, vagy a szinte állatként, szervesen a tájba illeszkedő szöcske- helikoptert. Sőt, megkockáztatom, hogy a távoli gyárépület sziluettje sem elsősorban tájseb, hanem nagyon is beleillik a tájról alkotott mai képünkbe. A gépek a táj részé válnak, miközben jelenlétük mégiscsak nyugtalanító, hiszen az örök természetben az emberi mulandóság tanúivá válnak, az idilli táj így válik vészjóslóvá, a vágyott félelmetessé, a nyugalmas olykor feszültté. 
Múlt és jelen
Itt járunk a jelenben, mégsem tudunk teljesen jelen lenni, mert épp a fent említett elidegenítés miatt már nem tudjuk magunkat maradéktalanul otthonosan érezni. Bennünk motoszkál a technika és a téma között feszülő ellentmondás. Az otthontalanság szorongató érzését oldja Lehel technikája, ami a kollektív vizuális emlékezet útjait bejárva olyan képeket idéz fel, melyek miatt mégis ismerősen köszönnek vissza a falakról a festmények. Mintha láttam volna már érzése kerít hatalmába, miközben sejtjük, hogy talán mégsem ezt, mégsem ugyanígy, talán valami mást. Ismerős a stílus, de ehhez mégsem ilyen témát várok. Nyugtalanító hogy az elhagyott gyártelep, a helikopter ugyanúgy fénylik az alkonyi tájban, mint a mezők, a fák. Furcsa érzés, hogy a félelmetes, a múlandó, a fenyegető éppúgy megszépül a festményen, ahogy szépnek látjuk a tájat is. Mintha az időutas piktor valamit nem vett volna észre, hiszen ez nem lehet igaz... vagy csak játszik velünk – gondoljuk. 
Miközben ezen gondolkodunk a festő már tovább is lépett; kis méretű képein még sokkal közelebb hozza a látványt, a nézőpontot szinte makro-fókuszra állítva hív a személyesebb, de semmivel sem megnyugtatóbb képek, az elhagyott tárgyak világába. Viszonyítási pontjainkat végleg elveszítve tűnődünk, hogy vajon mi vesztettük el a tárgyainkat, vagy már csak azok maradtak tanúként utánunk...   
Schneller János
Budapest, 2015. május 14.