2011. május 28., szombat

Kovács Ágnes kritikája az "Esti tájbejárás" kiállításról (Bartók 32 Galéria)

A kritika eredetileg az Új Művészet 2010 decemberi számában jelent meg.
Jó olvasást kívánok!

Kovács Ágnes
Tájak alkonyatban.
Kovács Lehel kiállítása. Bartók 32 Galéria
2010 október 29-ig

„Mit mondasz, mi egyéb a festészet, ha nem magunkhoz ölelni a forrás vizének tükrét?” Alberti: A festészetről

A Bartók Galéria hosszúkás, kissé rideg kiállítótere ezúttal puha, sötét, nézőtérszerű kulisszává alakult át. Ezt a sejtelmesen megvilágított teret azonban nem egy igazi mozifilm bemutatására szánták, hanem inkább egy olyan „belső film” bemutatására, amelynek egyes, színes képkockái nagyméretű festményekké nagyítódtak ki Kovács Lehel emlékezetében, s most, mintegy a saját maguk által generált belső fényben „ragyognak” a galéria falain.
Ezt az első, filmszerű benyomást erősíti több tényező is. Például, hogy a megkomponált tájrészletek többnyire olyannak tűnnek, mintha azokat egy utazó kocsiban „vették volna fel”, és emiatt néha olyan érzésünk van, hogy tovafutó, mozgó látvánnyal „állunk szemben”. Valamint az is előfordul, hogy kívülről nézve, az a bizonyos kamera áll ugyan, de a merész, ferde képkivágások, svenkek, totálok, néhol premier plánok, mintha egy filmből való szekvencia kinagyításai, standfotói lennének.
Ennek ellenére igazi festészetet látunk, hiszen Kovács Lehel festészete valamiképpen az „intim tájkép”, vagy más néven a hangulati tájkép hagyományát gazdagítja abban az értelemben, hogy képein a táji hangulat megfoghatatlanságát a színek és fények „anyagiságán” keresztül igyekszik megragadni.
A képtérben kiterjedő tér, az ecsetkezelés és a pasztózus színértékek által materializálódik, amelyhez mindenekelőtt az égbolt sokféle, pompás alakzatainak ábrázolása járul.
A festményeken látható tájak nem pontos bejárásai a valóságos helyeknek, hanem sokkal inkább vázlatokból, gondolati reminiszcenciákból állnak össze, némileg hasonlóan, Caspar David Friedrich és körének alkotó módszeréhez, (csak itt a vázlatfüzetet a fotográfiák helyettesítik), és ha nem is a belső hangulatot direkt közvetítő táji montázsokat, de mindenképpen „lelki” tájképeket látunk.
Lelki tájképeket, amelyek azonban nem olyan szélsőségesen drámaiak, mint az amerikai Hudson River Iskola festőinél (Thomas Cole, Edward Church stb.), akik először néztek szembe az emberi civilizáció természetpusztító hatásával, és akik először gondoltak arra, hogy nemzeti identitásuk jelképét, az érintetlen vadont, akár indiánostól-, meg kéne menteni. És nem is olyan szenvtelenül „precíz” tájak ezek, mint a száz évvel későbbi Charles Sheeler ember nélküli, ipari tájai. Paradox módon Kovács Lehel képei kapcsán leginkább Edward Hopper elhagyatott városi „tájképei”, a szürrealista Magritte-nek csodálatos éjszakai festményei (Fények birodalma), vagy éppen a chandleri hős, Philipp Marlow éjszakai autós nyomozásai merülnek fel.
Talán, mert a Bartók Galéria-beli válogatásban látható képeken is majdnem éjszaka van, a későalkony titokzatos fényei vonják bűvkörükbe az erdőket, a nagy, hegységes tereket, az országutak végtelenbe vesző aszfaltját, a környező fákat, a dús bokrokat, és a földutat övező kukoricást.
Némely táji részlet mintha már megadta volna magát az éjszaka leányainak, más részletek viszont mintha eszméletüket visszanyerve felébrednének, és kilépve a fényre megmozdulnának, hogy nyugtalanságot keltsenek.
Az esti égbolt, ellentétben a lenti mozdulatlanságba hajló tájjal, néhol lila, rózsaszín, szürke, máshol vöröses, vagy a lebukó nap leírhatatlan színpompájában úszik, máskor épp ellenkezőleg, sötét, szürkéskék, feketébe hajló, szinte monokróm hidegségével uralja el a kép hangulatát.
Ezekből a változó fényben úszó, telített tájképi terekből általában hiányzik az emberi alak, vagy ha ott van, akkor is csak mintegy kicsiny, lényegtelen tartozékaként az estének, a „hálót szövő nagy, barna póknak.”
Érezhetően jelen vannak viszont az emberi civilizáció nyomai, amelyek az éjszaka védőszárnyai miatt talán kevésbé tolakodóak, mint más napszakokban, de az autó fénycsóvái, a sztráda kilométerjelzői, vagy a margitszigeti közlámpák műviségükkel, még ebben a redukált jelenlétben is jelzik a civilizáció uralmát a természet felett.
Kovács Lehel elmerülten „neszezik,”ebben az álomszerű valóságban, s ezzel a neszezéssel mintha az észlelésnek egy ősi állapotát keresné, ugyanakkor tudja, hogy a világ, beleértve a fenséges természetet is, már rég elveszítette mitikus ártatlanságát.
Talán ezért van az, hogy a dolgokra, amelyek a tájban a sötétből előtűnnek, vagy éppen belemerülnek, nem reflektál, nincsenek erős érzelmei. Egyszerűen csak lefesti, azt, amit „belülről” lát, és azt, hogy ki mire vár, és mit sejt az alkony csendjeiben, azt a kép szemlélőjére bízza.

2011. május 22., vasárnap

Quatricinium

A quatricinium négyszólamú, főként énekhangra írt a capella tétel. A Budafoki Alkotóház festőművészei állítanak ki négyen, közösen a Klauzál Ház Vén Emil Galériájában: Atkári Magda, Góra Orsolya, Halmi-Horváth István és jómagam.
Magáról az Alkotóházról: négy művész dolgozik ott jelenleg, közöttük én is.
Hadd legyek nagyon személyes: nagyon szeretek abban a műteremben lenni! (Most, miután ezt a bejegyzést megírtam, rögtön oda is megyek, rendezgetem a teret, próbálom mindennek megtalálni a helyét, azaz az új műterem lehetőségeit mérem fel.És válogatom a kiállításra szánt képeket.)

A kiállítást május 26-án,csütörtökön este 6 órakor Vékony Délia művészettörténész nyitja meg.
Mindenkit szeretettel várunk!
Cím: 1222 Budapest, Nagytétényi út 31-33
Látogatható: Június 20-áig, naponta 9-től 19 óráig.