Újra festek

Vége a hét szűk esztendőnek. A nyári termékeny időszakot két és fél hónapnyi vajúdó, kínlódó periódus követte, ám most újra festek, élvezettel! Kezdem feldolgozni azokat a témákat, amelyek felbukkantak bennem az elmúlt hosszú hetekben. Újabb, az eddigiekben - nálam - nem létező motívumok bukkannak fel a tájban. Ahogy gyűlnek a képek, egyet-kettőt meg is fogok osztani! Addig is még egy kis türelmet kérek!

Út előtt

Készülök Sepsiszentgyörgyre. Rituális út ez: hazamegyek. Sokat várok ettől az utazástól, rálátást dolgaimra, erre az évemre, honnan jövök, hova tartok... Addig is megosztom az egyik nyári, viccelődös kedvemben készült fényképemet, ami egy Élesden elkészült festményemmel mutat.

Nagybánya, avagy Landscape ne Borders 1. rész

Augusztus utolsó napjaiban, épp csak, hogy visszaértem az Élesdi Művésztelepről, Nagybányára mentem egy nemzetközi alkotótáborba. Az esemény a Landscape No Borders címet kapta, azaz a táj volt az a hívószó, amely az idei tábor tematikáját jellemezte. A Nagybányai Művésztelep gazdag hagyományai különös várakozással töltöttek el. Egyszer, talán 2007-ben már voltam a Nagybánya Tájképfestő Telepen, ami a szomszédos Felsőbányán székel. Az a Tájképfestő Telep a plain-air festészetre koncentrál, annak a hagyományát őrzi. ( Hm, a névsorból száműzve vagyok valamiért...) Remélem, nem zavartam össze senkit, két egymás melletti művésztelepről ejtettem eddig szót. Ahova most nyáron érkeztem, ez a Nagybányán székelő régi művésztelep. Amely így nézett ki hajdanán a múlt század fordulóján:

És így dolgoztak a szorgalmas festőnövendékek:

Bár Nagybánya művészeti életében azóta rengeteg változás volt, a régi, központi műterem épülete ma is áll, most kiállítótér funkciót tölt be elsődlegesen.

De most a táborba érkező művészek kedvéért erre az időszakra visszanyerte az elsődleges funkcióját: nekünk szolgált műteremül.

A művésztelepünket a Romániai Képzőművészek Szövetségének nagybányai fiókja szervezte, azon belül is Győri Csaba szobrászművész meghívására érkeztem meg. A koncepció, ahogy Csaba szavaiból előzetesen kiderült, az volt, hogy olyan művészekből álló nemzetközi csapat jöjjön össze 10 nap erejéig, akik a táj fogalmát a művészetben mind más- és másképpen értelmezik. Ezt szimbolizálta workshop címe is: Landscape no Borders. Izgalmas napoknak néztünk elébe. És akkor következzenek a műtermi pillanatképek! Itt jegyezném meg, hogy az alábbi fotók Dorel Gaina fotóművész szellemi tulajdonát képezik! Következzenek hát a művészek! Beata Bebel-Karankiewicz (PL)

Wang Caifeng (CH), balról második...

...és Wang Caifeng egyik festménye:

Dorel Gaina (RO)...

...akinek a készülő installációjához látunk összetevőket.

Itt pedig munka közben, ha éppen nem fotót készít:

Gabriel Ghizdavu (RO)

Wlodzimierz Karankiewicz (PL)

Itt Vasile Tolannal...

...és Yanwen Wanggal

Most következem én:

házigazdánkkal, barátommal Győri Kinga festőművésszel:

és íme az elkészült munkáim:

Élesdi Művésztelep

Az idén megrendezett Élesdi Művésztelep már a 16. Az alábbi felvételeken a műtermi munkák, életképek láthatók. A képeket Fésüs Attila-Ferencz készítette. Köszönöm, hogy itt is bemutathatom őket!

Balázs Imre Barna

Bugovits Anikó

Gaál Katalin

Herman Levente

Incze Mózes

Kovács Lehel

Orbán Előd

Süveges Rita

Szabó Attila

Szász Sándor. Velünk dolgoztak még az idén Boga Clementina, Ferenczy Zsolt és Nagy Csilla is.

A milánói kiállításom képei

Tegnap tértem haza Milánóból, ahol az Edward Cutler Gallery-ban nyílt kiállításom június 21-én. Az alábbi képek a megnyitó délutánján készültek, igyekeztem jól dokumentálni a kiállítást. A Via dell'Orso Ed, a galériás (balra) és én.

Közösen festett képek

Tegnap este zárult a Sensaria Nyitott Műterem programsorozata. Új anyag került a falakra, és kiállítottunk két közösen festett képet is. Valójában ezek a képek adták az estének a nóvumát és érdekességét. Izgalmas kaland nekiállni egy festménynek négy-öt festőnek,különböző festői és emberi habitusok csapnak össze, eltérő lendületű ecsetkezelések vágódnak vagy simulnak egymáshoz. Lehet-e egységes kép így ma, kaland marad-e, avagy mai szóval élve izgalmas kísérlet? Vagy túllép azon és úgy lesz jó kép, hogy egyszerre viseli magán a különböző kézjegyeket illetve a közös ideát, amely létrehozta? Hogy jók lettek-e ezek a képek? Még túl frissek ahhoz, hogy eldöntsem. Egyáltalán azt is nehéz eldöntenem, mennyire az enyém a kép, és miben az enyém. Van olyan kép, ahol több, van ahol minimális felület hordozza a kéznyomomat. Nem mintha ettől, a mennyiségtől függne az, hogy mennyi közöm van a műalkotáshoz. Inkább a végeredmény az, amivel tudni kell azonosulni, azzal mennyire értek egyet, és fogadom el a magaménak. Nos, nem is tudom. Közös képet festeni nem könnyű feladat, de mi inkább úgy fogtuk fel, mint egy játékot, aztán persze úgy is jártunk, mint ahogy az játék közben lenni szokott: menet közben emeltük a tétet, vagy hogy pontosabban fogalmazzak, emelkedett a tét. Sokszor átéltem már közös műtermekben, hogy szurkolunk egymásnak egy-egy festmény születése közben: jaj, csak el ne rontsa a másik a képét, most kellene abbahagyni, tudjon már kilépni az alkotás és az elvárásai okozta tudatmódosult állapotból, és vegye észre, fogadja el, hogy megszületett a kép, jó lett, vége. Most, itt a közös kép esetében néha úgy álltunk egy-egy kolléga mellett, aki éppen festette a részét, hogy azért is szurkoltunk, hogy a MI képünk a festéssel előbbre jusson. És persze, amikor én festettem, bennem volt az is, hogy a többiekért is festek, nem lehet hát akárhogy. A képek nincsenek kész. Nem is tudom, hogy hozzányúlunk-e még, vagy így hagyjuk befejezetlenül. Akarjuk-e, hogy egységes festői nyelven megszólaló kép legyen belőle, tudjuk-e ezt produkálni, vagy nem? Ezek még olyan felvetések, amelyek csak a további fázisokkal egy időben kerülhetnének megválaszolásra. Ahogy lesznek reprodukcióim a két festményről, frissítem a bejegyzést.

Nyitott Műterem

Május közepe is elmúlt már, eddig három kiállítást nyitottunk a Bartók Béla úti Nyitott Műteremben. Miről is van szó? Adott egy - jelenleg még/már bérlő nélküli - bolthelyiség a Bartók Béla út 1 szám alatt, ahova a Sensaria beköltözött az Újbudai Önkormányzat jóvoltából. Ott dolgozunk, azaz festünk, páran fent az emeleten, én a földszinten, szemben a járókelőkkel. Aki akar, bejöhet, nézheti a festés folyamatát. De inkább kívülről néznek, tisztes távolból, üvegen át. Majd egy későbbi posztban megírom az ezzel kapcsolatos érzéseimet, gondolataimat. De a kiállításoknál akadtam el: Horváth Roland és László Dani kezdtek először, őket követtük Szabó Ábellel, jelenleg pedig Horváth Krisztián és Lőrincz Tamás kettőse látható. A megnyitók hiánypótló gesztust tartalmaznak, maguk a művészek is beszélgetnek a munkáikról, munkásságukról, sokkal közvetlenebb és személyesebb így.. Májusban még két kiállítás nyílik, utána a műterem funkció lesz elsődleges. Érdemes arra sétálni, 10-től 6-ig mindig van ott valaki!