Videó a megnyitóról

A Galéria'13-ban a kiállításom megnyitóján készült felvétel.

Napforduló

Egyéni kiállításom nyílik február 18-án a Galéria'13-ban. Minden érdeklődőt szeretettel várok! 

Új képeim elé

Most már valamivel több, mint egy éve új utakat próbálok. A közelgő kiállításomon láthatóak lesznek azok a festmények, amelyek nem a tőlem megszokott tájképek műfajához tartoznak. Sok mindennel próbálkoztam, és sokszor éreztem saját határaimat. Egy dolgot tudok biztosan: a festést nagyon élveztem, nagyon sokat tanultam ezalatt az egy év alatt. A képek stílusa, felvetése adott esetben egymáshoz képest nagyon eltérő. Jól van ez így. A festés folyamata gazdagodott, de sokszor vakartam le az eredményeket. Most nem látom még magam előtt azt a hegyet, amit el akarok érni, így nem is tudom megtervezni az oda vezető utat. Sokszor elakadok, vissza-vissza fordulnék. Ami biztos, hogy ami eddig érdekelt, most távol került tőlem. Távolodom valamitől, és nem tudom, hogy mihez közelítek. Senki földjén vagyok.

Élesdi művésztelep 2015

Az idén Élesden is jártam. Furcsa persze ez a megfogalmazás, de valóban kevesebbet tudtam ott lenni, mint amennyit szerettem volna. Viszont az a pár nap, amit ott töltöttem, kínálta mindazt, amit Élesd nyújtani szokott: remek társaságot, fergeteges hangulatot, normálisan induló estéket abszurdba forduló hajnalokkal. Jó volt megint ott dolgozni, örülni annak, mennyi nagyszerű kép született: a kollegáktól. 

Most megosztom azt a pár csendéletet, amit ott festettem. 

Fanta, 30 x 25 cm, olaj, vászon, 2015

Szürke, 25 x 30 cm, olaj, vászon, 2015

Tegnap éjjel (hajnyíró), 30 x 30 cm, olaj, vászon, 2015

Sárga, kék, piros, 25 x 30 cm, olaj, vászon, 2015

Nagykőrösi Művésztelep 2015

Úgy tűnik, ma befejeztem a munkát a Nagykőrösi Művésztelpen, ezeket a friss munkákat szeretném megosztani.

Paradicsom, 2015, 18x40 cm, olaj, vászon

Baromfiudvar IV., 2015, 30x40 cm, olaj, vászon

Munkás kesztyű, 2015, 18x24 cm, olaj, vászon

Barackok, 2015, 18x24 cm, olaj, vászon

Baromfiudvar III., 2015, 18x24 cm, olaj, vászon

Katwijk En Plein Air

Pár napja érkeztem haza Hollandiából, ahol egy művésztelepen tartozkodtam egy meghívást követően. Nemzetközi festőcsapat jött össze, hogy Katwijk-ben a plein air festészet szellemében alkosson. Az alábbi képek az ottani impressziókat próbálják közvetíteni. Hamarosan, egy másik bejegyzés keretében a reprodukciókat is feltöltöm.

Schneller János kiállítászáró gondolatai

Kettősségek vonzásában

Kovács Lehel kiállítása az Ericsson Galériában – finisszázs 2015. május 14.

Minden igyekezetem ellenére Kovács Lehel képei minduntalan kicsúsznak a kategóriák skatulyáiból, melyekbe folyton beilleszteni igyekszem őket. Festményei klasszikusnak nagyon is kortársak, hiszen jelenkori témákat ábrázolnak, kortársnak viszont igencsak klasszikusak, stílusuk alapján már-már konzervatívnak hatnak. Naturalistáknak túlontúlrealisták, de mégsem  fotórealisták, és technorealistának sem mondhatnám őket, hiszenfestményei nem reflektálnak a digitális, vagy technikai képekre, ugyanakkor az ember által alkotott technika mégis rendszeresen visszatérő motívuma festményeinek. De talán lehet, hogy nincs is szükség skatulyákra ahhoz, hogy Lehel képeiről beszéljünk. Leginkább azt mondanám, hogy látvány alapú tájképekről van szó, melyek a mai ember szemének oly ismerős, nagyon is huszonegyedik századi tájakat ábrázolnak, zavarba ejtő módon azonban mintha száz évnél is többet utazott volna Lehel, hogy Gustav Courbet, avagy Jean-Battiste Camille Corot képeinek látásmódját elhozza közénk. Zavarba ejtő ez az időutazás, hiszen első pillantásra nehéz megfogalmazni, hogy mitől olyan furcsán ismerősek, hivogatóak ezek a sokszor elidegenítő tájak. Nem szoktunk ugyanis hozzá, hogy egy kortárs festő ecsetkezelésében, látásmódjában ilyen elementáris erővel törjön elő a festés szeretete, a látvány megragadásának impresszionizmus előtti megfogalmazásában.

Számomra azért nagyon vonzóak Lehel képei – a faszcináció szó legnemesebb értelmében -  mert ugyanazok a kettősségek, ambivalenciák jellemzik képeit, amelyek bennünket embereket is nap mint nap feszítenek. Hadd említsek néhányat ezek közül az ambivalenciák közül.

Ember és természet

Az itt látható szinte minden festményen jelen van az ember és az ember nyoma a természetben. Bár Lehel korábbi munkáin tudatosan kerülte az úgymond zavaró tereptárgyakat, tájsebeket, mára az autóutak, gyárak, helikopterek, reflektorok, elhagyott személyes holmik árulkodnak arról, hogy a táj, ahol járunk nagyon is emberi, belakott, megváltoztatott táj és egyáltalán nem érintetlen, legfőképp pedig nem paradicsomi. A festményei gyakorta vezetnek minket a városi ember elvágyódásának helyszíneire, ahova egy teljesen más milliőből érkezünk, ahova kijárunk feltöltődni, kikapcsolódni. Erre az urbánus attitűdre utal a festő témaválasztása és kívülállóként felvett távlati nézőpontja. Másfelől képeinek szereplői is  reflektálnak erre, hiszen már-már jelentéktelennek mondható staffázsfigurái maguk is szemlélődők, kikapcsolódók, utazók, akik ilyen értelemben maguk is tájidegenek, hiszen – akárcsak a festő – kimennek a tájba, azaz elvágyódnak valahonnan.

Az elvágyódás motívuma szintén arra a kettősségre vezethető vissza, hogy az ember a saját maga által létrehozott, civilizált, technicizált környezetéből visszavágyik az „érintetlen természetbe”, ahol persze megint csak saját produktumait és azok nyomait fedezi fel – immár esztétizált formában.

Technika és természet

És itt jutunk el a következő kettőséghez, a technika és a természet kettősségéhez, amely Kovács Lehel képeinek szintén fontos motívuma. A gép, a technika esztétikája már a XIX. század vége óta meghatározza látásunkat a formatervezés, a vizuális kultúra és a képzőművészet területén egyaránt. A technika csodálata, a gépek formavilág, építményeink szerkezetei máig hatnak esztétikai elképzeléseinkre. Ezért láthatjuk szépnek, vonzónak, érdekesnek az egyébként a húszadik századra jellemző elidegenedés produktumait. Hiszen ki nem mondaná szépnek és vonzónak a végtelenbe kanyargó szalagkorlát szerpentjét, a távoli félhomályban megcsillanó fényszóró pászmáját, vagy a szinte állatként, szervesen a tájba illeszkedő szöcske- helikoptert. Sőt, megkockáztatom, hogy a távoli gyárépület sziluettje sem elsősorban tájseb, hanem nagyon is beleillik a tájról alkotott mai képünkbe. A gépek a táj részévé válnak, miközben jelenlétük mégiscsak nyugtalanító, hiszen az örök természetben az emberi mulandóság tanúivá válnak, az idilli táj így válik vészjóslóvá, a vágyott félelmetessé, a nyugalmas olykor feszültté. 

Múlt és jelen

Itt járunk a jelenben, mégsem tudunk teljesen jelen lenni, mert épp a fent említett elidegenítés miatt már nem tudjuk magunkat maradéktalanul otthonosan érezni. Bennünk motoszkál a technika és a téma között feszülő ellentmondás. Az otthontalanság szorongató érzését oldja Lehel technikája, ami a kollektív vizuális emlékezet útjait bejárva olyan képeket idéz fel, melyek miatt mégis ismerősen köszönnek vissza a falakról a festmények. Mintha láttam volna már érzése kerít hatalmába, miközben sejtjük, hogy talán mégsem ezt, mégsem ugyanígy, talán valami mást. Ismerős a stílus, de ehhez mégsem ilyen témát várok. Nyugtalanító hogy az elhagyott gyártelep, a helikopter ugyanúgy fénylik az alkonyi tájban, mint a mezők, a fák. Furcsa érzés, hogy a félelmetes, a múlandó, a fenyegető éppúgy megszépül a festményen, ahogy szépnek látjuk a tájat is. Mintha az időutas piktor valamit nem vett volna észre, hiszen ez nem lehet igaz... vagy csak játszik velünk – gondoljuk. 

Miközben ezen gondolkodunk a festő már tovább is lépett; kis méretű képein még sokkal közelebb hozza a látványt, a nézőpontot szinte makro-fókuszra állítva hív a személyesebb, de semmivel sem megnyugtatóbb képek, az elhagyott tárgyak világába. Viszonyítási pontjainkat végleg elveszítve tűnődünk, hogy vajon mi vesztettük el a tárgyainkat, vagy már csak azok maradtak tanúként utánunk...   

Schneller János

Budapest, 2015. május 14.